Találkozásom a halállal

 

Most van halottak napja. Ez inspirált erre az írásra. Gyerekként szerettem a temetőbe járni, a gyertyagyújtást halottak napján pedig kimondottan vártam. Aztán ahogy teltek az évek és érzelmekkel is kötődtem az elhunytakhoz szép lassan megváltozott ez. 

  2011-ben első indiai utam egyik állomása a Varanasi halottégető volt. Varanasi sikátoraiban mindennapos esemény, hogy egy hordágyon anyagba becsomagolt hullát visznek a halottégetőbe és jeleznek, hogy adjál szabad utat. A Gangesz parton lévő építményen a halottégetést távolból lehetett nézni vagy a lépcsőkön lehetőségem volt felmenni és egyszerre több hulla égetését látni a máglyán. Az utóbbit választottam, a tűz melegét is éreztem a testemben. Érdekes módon inkább feltöltő élményként éltem meg, annak ellenére, hogy a lehullott végtagokat a szemem láttára csipesszel dobták a Gangeszba.

Ugyanezen az úton Teréz anya menhelyén is jártunk és a torzszülöttek meglátogatása után a haldoklók meglátogatása is a programba szerepelt. Ettől sokkal jobban tartottam mint a halottégetéstől és mivel előre nem jelezte Harijan a vezetőnk ezért meglepetésként ért a hír. Azonban éppen felújították az épületet és a frissen vakolt helyiség illata fogadott a haldoklók helyett. Ennek akkor nagyon örültem, mert apukám kőműves volt és kimondottan szerettem a friss vakolat szagát. Úgy éreztem nem történik velem olyan amire még nem vagyok kész.

Később 2016-ban meghalt apukám és élete utolsó napján délelőtt találkoztunk utoljára, 16.30-kor tért vissza teremtőjéhez és én csak 17.00-re értem vissza a bajai kórházba, így nem lehettem vele az utolsó pillanatokba, csak a holttestét tudtam megnézni, megérinteni. Utána nagyon rosszul éreztem magam, megfájdult a fejem és ezért egész éjszaka jógáztam. Ászanáztam, pránajámáztam, sósvizet ittam, kitisztítottam az egész bélrendszeremet, relaxáltam, meditáltam és igaz, hogy egész éjjel nem aludtam, de ennek nyoma se volt másnap. Nagyon hálás voltam a jógáért, hogy egy ilyen testi-lelki állapotból egy éjszaka alatt teljesen rendbe jöttem.

Anyukám utolsó napján 2022-ben szinte végig együtt voltunk. Az utolsó pillanatokban a földön volt és megkért, hogy ültessem fel. Előrehajolt (nyújtottülésből előrehajlásba, ami egy jóga testtartás és a befeléfordulást szimbolizálja) én pedig fogtam a hátát és meditációban egy gondolat nélkül teljesen éberen ültem mellette feltehetően egy órát, eközben történt meg az átlépés. Észrevétlen volt. Azóta konkrétan tudom, hogy nincs halál. Élet van. A születés és a halál csak egy állapot, ami a földi létünk be és kilépője. Anyukám visszaadta lelkét teremtőjének Buddha mennybemenetel ünnepén, tízmilliószoros napon november 15-én.

 "A legenda szerint Buddha köszönetet mondott édesanyjának, mert megszabadította őt a szánszára, vagyis a születés és a halál körforgásából." A Buddhisták ezt ünneplik ezen a tízmilliószoros szent napon. (Semmi közünk a buddhizmushoz, azonban az is a védikus kultúra talajában gyökeredzik, mint a jóga.)

Anyukám távozásával megmutatta nekem, hogy a meditáció csendje, békéje maga az örök élet. Hálás vagyok érte.