Az elengedésről

Mindig arról írok ami éppen foglalkoztat. Sokat emlegetjük az elengedést, de mostanában értettem meg a lényegét személyes élményként.
A halál talán a legsúlyosabb veszteség ami megtörténhet az életünkben. Elveszthetünk valakit akit nagyon szeretünk még úgy is, hogy nem hal meg, de az életünk része volt. A hiánya fájdalmas.






Természetes és jó, hogy sírással oldani tudjuk az ebből keletkező érzéseket, feszültségeket, mert utána mindig megkönnyebbül az ember. Ahogy telik az idő egyre ritkábban sírunk. Azt mondják 7 hónap amig ez a folyamat lezajlik, de a teljes gyász 7 év és ez teljesen normális.



 A sírás a feszültséget oldja, azonban  van másmilyen sírás is, ami az ego sírása. Az ego akkor sír, ha nem kap meg valamit, nem úgy történnek a dolgok ahogy szeretnénk.
 A harmadik sírás típus pedig az isteni szeretet sírása, amit Swami Sankaratilaka mellett élhettem át amikor egy bhajan éneklését tanította nekem, ilyenkor a legfelsőbb felé fordulunk. " Boldogok akik sírnak" Jézus is ezt mondja a Bibliában, ilyenkor elfogadóan, ellenállás nélkül tekintünk az eseményekre.

Hogy kell elengednünk? Azt a tényt kell elengedni, hogy elveszítettünk valakit vagy valamit a múlandó világban.  Elfogadóan tekinteni az eseményre. Azonban azt érzem, ha ez megtörténik nem kell elengedni a személlyel kapcsolatos élményeimet, igenis jóleső érzés nap mint nap gondolni rá, hiszen Lelki értelemben velem maradt örökre. A lélek örök és egy, mindenkit ugyanaz az Erő éltet, amit nevezhetünk Istennek vagy Szeretetnek is.

A szeretet örök és mindig feltöltő, megnyugtató érzés emlékezni rá. A szeretetet nem kell elengedni, csak a tényt, hogy fizikálisan nem lehet valaki velem. Az elvesztett személytől kapott  gondoskodás és figyelem amit adott nekem vagy én adtam neki maga a szeretet ami éltet bennünket. Hálával emlékezni a jóra, ezt nem kell elengedni. A szeretet mindig felülírja a személyiségünkből fakadóan megélt rosszat, így jó esetben ahogy telnek az évek csak a szeretet marad bennünk.